Versenyképesség

Versenyképesség a vevőért a minél jobb termékminőség elérésével, vagy versenyképesség a piaci verseny árleszorító hatása figyelembevételével a költséggazdálkodás területén? Nem mindegy, igaz? Az utóbbinak semmi köze a minőségi árutermeléshez. És szerintem nálunk ez utóbbi határozza meg a mezőgazdasági termékfeldolgozást az alapvető élelmiszerek tekintetében.

Versenyképesség és a hazai mezőgazdasági alapanyagra épülő élelmiszer-előállítás. Vagy inkább életképesség és kullogás a benchmark gyártók után, követő magatartás a termékfejlesztések területén és a vezető gyártók levetett technológiáinak újként való bevezetése a hazai szakma előtt?

Voltak olyan évek, amikor a versenyképesség és a hazai élelmiszer-előállítás valóban egy napon voltak említhetők, mert olyan szakképzési rendszer működött az országban, hogy jutott minden üzembe mérnök, technológus, szakmunkás, laboráns, technikus és az élelmiszer-előállítás hagyományait nemhogy megőrizték, hanem még emelni is tudták a minőség színvonalát. Igaz, a fejlesztések elvégzéséhez volt termékfejlesztési részleg, saját laboratórium, és a technológiai gépekért sem kellett minden esetben külföldre kacsintgatni, mert volt hazai élelmiszeripari gépgyártás egész jó tervezőgárdával. Pick, Herz, Gyulai, Ringa, Tokaji, Makói és sorolhatnám még azokat az élelmiszer előállítókat, amelyek termékeit választékbővítésként export piacokra vitték a „nyugati” vevők, és sokan próbálták a recetúrákat, a technológiát ellesni, hogy hasonlót tudjanak gyártani. Igaz, az előző esetekben nem csak a késztermék előállítási technológiája volt kulcsfontosságú, hanem a gyártást megelőző alapanyag termeltetés és válogatás is, amelyhez viszont a hazai a komparatív adottságok voltak nélkülözhetetlenek. Az akkori időszakra jellemző piacfelosztási rendszer miatt a kompetitív elemek sem hiányoztak, olyan mértékű termelő és feldolgozó kapacitások épülhettek ki, amelyek jóval meghaladták a hazai önellátási szintet.

Igaz, eltelt pár évtized, ma már a mérsékelt égövre jellemző 4 évszakot akár négy egymást követő nap alatt is átélhetjük, – amelyre többek között elfelejtettünk felkészülni – illetve a korábbi export vásárlóink szép csendben akkora mezőgazdasági hátteret és olyan mértékű feldolgozó kapacitásokat hoztak létre, hogy most már választékbővítésként is alig vásárolnak tőlünk, ha pedig igen, akkor csak elsődlegesen feldolgozott mezőgazdasági terméket, vagy csak a terményt, amelyet majd elsődleges feldolgozott és tovább-feldolgozott formában mi vissza is vásárolunk az import termékek révén. Mert időközben a saját feldolgozóink az import kereslet árfelhajtó hatása és a feldolgozás strukturális problémái miatt költséghátrányba kerültek és elfelejtettek minőségi élelmiszert nagy volumenben gyártani.

Jártál mostanában vásárolni? A csomagolt termékek jelentős része nem hazai előállítású, ezt a címkén jól nyomon lehet követni. A lédig termékek meg olyan származásúak, – ez főként a piacokra jellemző – mint amilyen az időjárás. Ha hihető és az évszaknak megfelelő idő van itthon, akkor leginkább magyar. Mert ezt a származást a piacon még mindig keresi a vevő, leginkább ezért megy oda. A háztájit, meg az őstermelőit ugyanezért. Csak azzal nincs tisztában a kedves vevő, hogy attól, hogy egy élelmiszer magyar, vagy kistermelőtől származó, még nem biztos, hogy jó is. De ezzel a tévhittel sokak üzletét segítik, és legalább az ország-imázs tovább él egy kisebb fogyasztói rétegnél.  

Az időjárás és a korábbi export piacaink változásával együtt más is bekövetkezett az elmúlt pár évtizedben. A piacok megnyitása, az élelmiszer-kereskedelem átalakulása, az import termékek árleszorító hatása elvette a hazai élelmiszer-gyártók „kedvét” a minőségi termeléstől, mert részben felkészületlenül érte őket a nagy mennyiségű termék beáramlása és választék sokrétűsége, részben nem tudták érvényesíteni késztermék összetevőik relatíve magas felvásárlási árát az értékesítési áraikban. Ezt az ár-növelő érdeket még akkor sem tudják a mai napig sem teljes mértékben érvényesíteni, ha a napnál is világosabb, hogy tőlük független tényezők miatt kénytelenek a kereskedelmet erre kérni. Érdekes módon, az import termékek esetében nem szokott ilyen gond lenni. A hazai termelők és a feldolgozók értékesítési áraikat érintő gyenge befolyásoló képességük ellenére próbálnak életben maradni, mert aki kivonul egy piaci szegmensből, annak helyére azonnal van másik szállító, illetve nincs olyan hazai üzem, amelynek kapacitása akkora lenne, hogy a kereskedelem ellátási biztonsága érdekében azt komolyan vegye.

Ezért a feldolgozott termékek esetében marad a fogyasztói bizalom feszegetése a beltartalmi értékek változtatásával. Igaz, vagy egy Magyar Élelmiszerkönyvünk, amely irányt mutat és minimális elvárásokat tartalmaz a termékek összetevőire is, de az ebben rögzítettek teljesítésével is lehet rangon aluli minőséget elérni. Ráadásul a Magyar Élelmiszerkönyv nem is sorol fel tételesen minden terméket, így ezek esetében szakágazati irányelvek hiányában – bár a KMS védjeggyel ellátott sertéshús termékekre kidolgozásra kerültek ilyen irányelvek – a gyártók szabadon értelmezhetik a minőséget rögzíteni kívánó sarokszámokat.

A minőségorientált versenyképesség a jelenlegi piaci helyzetben és feldolgozóipari struktúrában megítélésem szerint csak az őstermelői-, a mikro- és a kisüzemi méretekben fedezhető fel, amely vállalkozások jellemzően saját közvetlen piacaik kiszolgálására szakosodtak. Sem kapacitásaik, sem szakember ellátottságuk nem teszi lehetővé az élelmiszer-kereskedelem hálózatos rendszerébe történő tagozódást, így termékeik fogyasztói elérhetősége a termőhelyre, illetve a feldolgozó üzem körzetére korlátozódik. Ezek a feldolgozó üzemek méretüknél fogva is specializálódtak, igen alacsony fokú a termelés komplexitása. A legkisebb méretű őstermelői-, mikro-vállalkozási szinten a technológiai adottságok nem a csúcs színvonalat, de még nem is a hazai átlagot képviselik, hanem az egyszerű, de még üzembiztos gépekre és berendezésekre alapoznak. Nincs automatizálás, nincs távfelügyelet, de helyette van gondos odafigyelés és hagyomány, amelyet sok esetben családi tradíció is kísér.

A költséggazdálkodás versenyképessége, a fajlagos termelési költségek alacsony szinten tartása, ezáltal a kereskedelem és az import termékek árleszorító hatása alól való időszakos és ismétlődő túlélés képessége csak a specializálódott nagyüzemi méret jellemzője, amelyből hazánkban igen kevés található. Ha azt is hozzá szeretném tenni, hogy érje is el a benchmark szintet, akkor nagyon el kell gondolkodnom, hogy melyik is az az üzem. Igaz, európai méretű feldolgozó-kapacitást kiépíteni, ráadásul „high-tech” berendezésekkel, az meghaladja a hazai befektetők kockázatvállalási hajlandóságát, ezért az általam ismert beruházásoknál mindig beugrik egy-egy költségszint csökkentő megoldás és ezzel a „tech” „high” része már ugrott is. És annak ellenére, hogy évtizedekkel ezelőtt még volt a nagyméretű feldolgozási kapacitás szintjéhez igazodó mezőgazdasági alapanyag ellátás – bár ezt a mai kapacitás méretet több feldolgozó együttes képessége tette csak lehetővé – ma már olyan nagy mértékű a termelői bizalmatlanság, hogy az egyre növekvő saját termeltetési rendszerek mellett sem lehet elegendő, azonos minőségű alapanyaghoz jutni.

Ezek a nagy kapacitással rendelkező, szakosodott, vagy több esetben magas termelési komplexitású üzemek képesek kiszolgálni az országos hálózattal rendelkező élelmiszerkereskedelmet, a helyi és regionális üzleteket és szinte bárkit a piacon, a garázsboltban, ha érdekeik úgy kívánják. Hogy kinek a kárára? Nem, nem a minőségi terméket előállító, alacsony termelési kapacitású üzemek piacai érdekli őket.

És hol van ebben a kettős szorításban a közepes méretű üzemek és vállalkozások jövőképe? Természetesen minden szakágazatban a strukturális viszonyoktól függően máshol, de valahol mégiscsak ugyanott, ugyanabban a kényszerhelyzetben: növekedni nem érdemes, mert felülről ott vannak a „nagyok”, akik tőkeerőben és piaci erőfölényben mindenkit vissza tudnak nyomni. Kapacitást csökkenteni és visszamenni kis üzemi kategóriába? Ott pedig a saját piacaikon erős, kiváló minőséget nyújtó mikro-és kisüzemek vannak, amelyek sok esetben saját mezőgazdasági bázisukra alapozott, késztermékhez igazított célirányos termelést is folytatnak. A városellátó funkció, mint korábbi stratégia megbukott a piacgazdálkodás korai szakaszában, tehát ez sem alternatíva. Nem marad más, csak a szakosodás és olyan többlet értéket hordozó termékelőállítás, amely nem elsősorban az élelmiszer kiskereskedelem igénye, hanem inkább a HORECA, vagy az export fogyasztói piac, ahol a félkész, illetve konyhakész jelleg kereslete már nem újdonság.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.