Iparpolitika

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miért lényeges ez a téma. Nincs már számottevő állami tulajdon, a vállalkozások meghatározó részben magánkézben vannak, irányításuk egyéni döntések alapján történik, a piacgazdaság működik, minek ide a politika. Főleg az iparpolitika.

A mezőgazdasági termékek elsődleges piaca azonban szinte minden termékpályán a feldolgozóipar, csak kevés mezőgazdasági termék kerül közvetlenül a fogyasztóhoz, amelyet élelmiszerként közvetlenül elfogyaszt. Legjellemzőbb példa erre a friss zöldség és gyümölcsfélék termékköre, azonban itt is történik feldolgozási folyamat – egyre többen keresik a tisztított, darabolt, mosott és csomagolt termékeket -, ezért ezeknél a termékpályáknál is megfigyelhető egy elmozdulás a feldolgozási folyamat térnyerése felé. A mezőgazdasági szereplők maguk is végeznek/végezhetnek manipulációt termékeik közvetlen piacra juttatása előtt – ezt „post harvesting”-nek nevezik – amely tevékenység ugyan nem eredményez sem fizikai-, sem kémiai beavatkozást a termékben, csak tisztítást, válogatás és csomagolást jelent  termék állapotára nézve. Ez azonban nem minősül feldolgozásnak.

Tehát, amit megeszünk, az jelentős részben a feldolgozóipartól kerül elénk, nem közvetlen mezőgazdasági termék, hanem elsődlegesen-, illetve másodlagosan is feldolgozott élelmiszer. A kérdés csupán annyi, hogy amikor elmegyünk bevásárolni, vagy amikor rendelünk az étteremben, esetleg az otthoni fogyasztás kiszolgálására specializálódott konyhákból futárral hozatjuk az ételünket, akkor azt az élelmiszert, vagy annak alapanyagául szolgáló elsődlegesen feldolgozott mezőgazdasági terméket ki állította elő. Itthoni alapanyagokból hazai vállalkozás, esetleg import alapanyagok felhasználásával történik a gyártás, vagy hazai eredet nélküli import terméket fogyasztunk? Ezek az információk részben ismeretlenek számunkra, részben igen, vagy pedig a tudatos fogyasztói döntés eredményeként ismertek, ezáltal a kereslet is erre ez alapján irányul. Egyetlen dolgot azonban nem tudunk befolyásolni: amit itthon vehetünk/rendelhetünk, annak a terméknek az eredetét más dönti el, nem a fogyasztó. És ez a „más” pedig a kereskedelem, amely közvetlen kapcsolatban van a fogyasztóval, illetve a növekvő fogyasztási részaránnyal rendelkező konyhákkal és éttermekkel. A kereskedelemnek pedig nincs érdekeltsége az előtte lévő fázisokban (kivéve a SPAR-t, mert van húsfeldolgozó üzeme), a profit-megosztásról sem tárgyal a termékpálya szereplőivel, nincs meg a hazai termékekhez fűződő ország-imázs kialakításában való érdekeltsége, mert számára csak a forgalom számít a termékpályák utolsó fázisában.

A kereskedelmet és általa a vevőt – legyen az közvetlenül maga a fogyasztó, vagy a készételt gyártó konyha, étterem – pedig ki kell szolgálni, mert nincsenek határok, az áruk szabadon mozognak és nincs olyan, hogy valami tartósan nem kapható. Csak az a kérdés ki fogja szállítani a kereskedelemnek a terméket, az élelmiszert, amit nap mint nap visszatérően keres fogyasztó. Az élelmiszerek tekintetében nem a mezőgazdaság lesz az a termékpálya szereplő, aki jellegéből adódóan fel tudná vállalni ezt a szerepkört, hanem a feldolgozási fázisban működő élelmiszeripari vállalkozások, amelyek piacot teremtenek a mezőgazdaságnak alapanyag felvásárlási igényükkel és kínálatot biztosítanak a kereskedelemnek.

Már csak az a kérdés, hogy a kínálat és a fogyasztói kereslet mennyire találkozik, a hazai alapanyagok feldolgozott formában milyen részesedést szereznek a magyarországi fogyasztásban és az export piacokon. Ez egy magára hagyható önszabályozó folyamat, vagy más nemzetgazdasági célok, foglalkoztatási kérdések érvényesülése miatt szabályozandó terület? A kérdés persze nem kérdés, mert minden ország védi saját termelőit, vállalkozásait, és létezik egy kevésbé hangsúlyozott, külpiacoktól független önellátási szint biztosításának szükségessége is. Ennek megfelelően kell egy eszközrendszer, amely a mindenkori piaci viszonyokhoz igazodva lehetőséget teremt a beavatkozásra, a nem kívánatosa folyamatok ellensúlyozására, megfordítására, a termékpálya közepén elhelyezkedő feldolgozóipar támogatása révén. Ez az eszközrendszert pedig az iparpolitika kell, hogy meghatározza.

Az iparpolitikai célok érvényesítése termékpályákat befolyásolni képes állami irányítás alatt működő vállalkozások nélkül leginkább támogatáspolitikai eszközökkel történhet. Közvetlen beavatkozást természetesen a piaci szereplők, illetve a folyamatok drasztikus zavarása nélkül nem célszerű tenni, de vannak olyan gazdálkodási folyamatokat befolyásoló, ösztönző rendszerek, amelyek előtérbe helyezésével egyes folyamatokat, beruházásokat és fejlesztéseket fel lehet gyorsítani.

A támogatáspolitikai elveket – amelyek a piacgazdaságban elfogadott orientáló eszközök – és azok érvényesítését szolgáló eszközöket azonban a folyamatosan változó gazdasági környezethez kell igazítani, ezért változtatásuk rövid-, vagy középtávon elkerülhetetlen. A kihelyezett források eredményes hasznosulása érdekében a kiindulási időszakban (ex-ante) fel kell mérni a hazai piacot befolyásoló külgazdasági folyamatokat, a tőkepiaci mozgásokat és a világpiacot meghatározó vállalkozások befektetéseit, egymáshoz fűződő kapcsolati rendszereit és törekvéseit, hogy olyan termékpályákon, ahol a tervezési időszakban és azt követően sem látszik esély a hazai önellátásban való jelentős szerepvállalásra a hazai vállalkozások által, oda ne csoportosítsunk túlzott erőforrásokat. A kialakult erőviszonyok tekintetében be kell látni, hogy differenciálás nélkül a források felhasználása kevésbé hatékony, a múlt adatain alapuló tervezés elavult megközelítés.

Nem lehet minden alágazatot azonos mértékben támogatni, mert ahhoz nem rendelkezünk elegendő forrással, illetve nem minden alágazat szereplői értek el olyan versenyképességi szintet, hogy támogatásukkal a benchmark közelében maradhassanak. (manapság ettől sajnos elég távol állunk) Ha azonban nem differenciálunk, nem tudjuk az erőforrásainkat összpontosítani a versenyképessé tehető szakágazatokra, vállalkozási méretekre, műszaki kapacitás szintekre, akkor előfordulhat, hogy olyan termékpályákon is piacvesztést fogunk elszenvedni, ahol eddig legalább a hazai piacon meghatározók voltunk. A támogatások egyenlő elvek alapján való elosztási elve, a differenciálás hiánya egyes termékpályákon a kevésbé hatékony rendszerek megkövüléséhez és életben tartásához is vezethet, amely nem készteti a vállalkozások vezetőit a változtatások véghezvitelére. A differenciálás viszont nem lesz osztatlan sikerélmény minden szakágazatban, de be kell látni, hogy támogatás-hasznosulás szempontjából nem célravezető az azonos elvek szerint jogosultság fenntartása.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.