Élelmiszeripari beruházások tervezése – ha már egyszer eldöntöttük, hogy fejlesztünk

Beruházást tervezni? Projektet generálni? Veszünk egy gépet, betuszkoljuk az üzembe, rákötjük vezetéket és kész! Vagy mégsem?

Miért foglalkozom ezzel a kérdéssel? Hogyan befolyásolja ez a téma az evést, magát az élelmiszert? Miért tartom rossz felfogásnak meglévő üzemek toldozgatását? Hogyan hat ez a kérdés a kínálatra és a termék minőségre?

Tartósítóipari mérnökként a szakosodás híve vagyok, nem hiszek a kombinát elvű termelési struktúra hatékony működtetésében, erre az elmúlt időszak – és leginkább a városellátó funkciókat betöltő üzemek – kevésbé sikeres, mindent gyártani akarok típusú vállalkozásainak problémái is rávilágítanak. A szakosodás azonban nem minden termékpályára hat kedvezően, mert a szezonális termékeket feldolgozó zöldség-, és gyümölcs szakágazatokban a jövedelmezőségi elvárások miatt szükség van a termelési időszak kiterjesztésére, tehát ezeknél a feldolgozó üzemeknél a pénzügyi-gazdasági elvárások miatt elengedhetetlen a többtermékes feldolgozási struktúra kialakítása.

A feldolgozóipari tevékenységek komplexitása – főként a tejfeldolgozás és húsipari termékek gyártása esetében – azonban igen magas fokú is lehet, amely hatékony informatikai rendszerek nélkül, szakképzett munkatársak hiányában magában hordozza a veszteségek fel nem ismerését és a kedvezőtlen termelési környezet bekövetkeztét. Éppen ezért gondolom, hogy a meglévő üzemek korszerűsítését, új az termelő-kapacitások létesítését meg kell, hogy előzze egy igen részletes tervezési fázis.

Az élelmiszeripari fejlesztések tervezésekor, a beruházások generálási fázisában elsődleges szempontnak tartom, hogy a piaci kereslet alapján előállítani tervezett termékstruktúra és annak éves gyártási mennyisége kerüljön először meghatározásra. A termékstruktúrát nem csak termék-főcsoportokra, hanem konkrét termékekre is le kell bontani, illetve meg kell határozni a termékek jellegét, előállítási módját, amely meghatározza, hogy milyen minőségi kategóriát akarunk gyártani. Ennek megfelelően minden egyes termékre meg kell tervezni a technológiai műveletsort, kiszámolni a műveleti időket, valamint ki kell alakítani az anyagmozgatási útvonalakat. Az éves tervezett gyártás alapján a technológia gépek és berendezések műszaki kapacitásait, valamint a műveletek elvégzéséhez szükséges technológiai terek méreteit is meg kell határozni, hogy a feldolgozási folyamat terület-igényét meg tudjuk adni az építész tervezőnek.

Ennél a pontnál döntenünk kell, ha nem zöldmezős beruházásban gondolkodunk, hogy a meglévő termelési környezetben az új gyártás miként helyezhető el. Alkalmas-e üzemünk szerkezetváltásra, hogyan illeszthető az új, korszerű technológia a jelenlegi műszaki adottságainkhoz? Van-e helyünk a bővítéshez? Toldalékot építünk, vagy önálló üzemrészt alakítunk ki? A hazai kis-és (kis) közepes kapacitású üzemek ennél a kérdésnél tudnak nagyot hibázni. A nagyok miért nem? A külföldi tulajdonosok miért gondolkodnak másként? Mert nem ragaszkodnak görcsösen a nehezen megszerzett és általuk értékesnek ítélt meglévő üzemeikhez és tisztán látják a hatékonyságot gátló tényezőket! És ez a szemléleti különbség már el is dönti a versenyképességi előnyüket. Minőségben is, és jövedelmezőségben is.

Van még egy fontos kérdés: a gyártástechnológia tervezését és elhelyezését követően el kell döntenünk, hogy mit szeretnénk mérni, miről akarunk információt szerezni, amelyet elemezni és értékelni fogunk az üzemeltetés során. Az informatikai rendszerek kialakítása költséges beruházási terület, sokak számára a „tapasztalati” számok fontosabbak, mert az a fejükben van, tudják mennyiből lesz az annyi, de be kell látnunk, hogy Kempelen Farkas sakkozógépében nincs sok hely ennyi okos ember számára. Fejben tartani a piaci mozgásokat, kigondolni a szükséges lépéseket nem mérhető össze a sakkozással, azt ma már a szabad árumozgások és egyes piaci korlátozások miatt kialakuló dömping mellett nem lehet fejben lekövetni és arra szakszerűen reagálni.

És innentől kezdve már csak másodlagos tervezési szempont, hogy a műszaki kapacitás adatok alapján előzetesen kiválasztott gépek és berendezések energia szükségletét és annak jellegét is meg kell vizsgálni, hogy az energia és közműellátás biztosíthatóságát le tudjuk ellenőrizni.

Az előző ismerévek alapján már könnyebb lesz kialakítani az üzem terület-igényét, a helyiségek méreteit és elhelyezkedését, a szerelés-vezetés vonalát, amely a mérési pontokhoz, valamint műszaki probléma esetén a könnyebb beavatkozás lehetőségének megteremtését szolgálja.

Ha már tisztában vagyunk az üzemépület méreteivel, a beépítendő technológiával, akkor az alapanyag beérkezés/betárolás, valamint a készáru tárolás és deponálás megtervezése lesz a következő lépés. Itt több kérdés is felmerül: alapanyagot szerződéses kapcsolatokon keresztül vásárolunk és tervezhető ütemes beszállítás várható, vagy promt felvásárlásokra, illetve erősen szezonális termékek feldolgozására alapozunk és az egyszeri betárolás lesz a meghatározó. Készáru szempontjából a kereskedelmi kapcsolatok ellátás igénye, illetve a termék eltarthatósága lesz a meghatározó tényező az egyszeri betárolás kapacitásigényének kialakításához. A feldolgozó szakágazatokban igen jelentős tároló-kapacitás szükséglet különbségek alakultak ki, ezért beruházás igényeik is eltérőek.

Nem szabad megfeledkezni a keletkező hulladékok környezetgazdálkodási feladatairól – mert jelentős többlet beruházási igényt jelentenek egyes szakágazatok esetében -, valamint az üzem belső úthálózatáról, a tűzivíz tárolójáról, valamint a kerítésről sem, illetve az üzem közútra való kapcsolódásáról. A beruházások tervezése során vannak saját döntésen alapuló, és vannak szakhatósági engedélyeztetési eljárásokhoz kötött kötelezően kialakítandó elemek, amelyek néha fájnak, mert nem látjuk át szükségességüket.

Ha mindent figyelembe veszünk, átgondolunk és mérünk, akkor elkerülhetjük azokat a kínos napokat, amikor azzal szembesülünk, hogy a kiállításon megvett gépet leszállítják, de az üzem ajtaján még ha befér is, a közlekedő folyosókon már nem tudjuk bevinni azt a technológiai térbe, ezért a gép kicsomagolva, napokig kinn áll a szabad ég alatt, amíg vagy falat nem bontunk, hogy kínkeservesen bevigyük, vagy a tetőt vesszük le, hogy daruval beemeltessük. Ha már betettük, akkor meg rájövünk, hogy se az elejére, se a végére nem lehet odaállni, mert hosszabb, mint amilyennek láttuk, az anyagbeemelő meg magasabb íven fordítja rá a kocsit, mint azt a beltér engedi, vagy rájövünk, hogy a gép elektromos igénye akkora, hogy bekapcsoláskor leveri az összes biztosítékot, a többi géppel együtt működtetni képtelenség és az energiaszolgáltató hálózatbővítés lehetősége nélkül nem is tud többletet adni. Na, ezek nagy pofonok, úgyhogy jobb elkerülni őket!

A második meglepetés a beruházás valós költségeinek felmerülésekor éri a tulajdonosokat, mert azokat nem a megfelelő tervszinten irányozzák elő a projekt előkészítők. A tisztán eszközbeszerzést tartalmazó fejlesztések árajánlatokhoz viszonyított valós költség-eltérése ugyan kismértékű általában, azonban az építési munkálatok hozhatnak és általában hoznak is meglepetést a végelszámoláskor. Az engedélyköteles építési beruházások esetében a jogerős építési engedély megszerzéséhez engedélyezési tervdokumentációt kell készíteni, amely fejezeteinek kidolgozottsági szintje alapján csak költségbecslés készíthető.

Ezen a tervszinten még nem készül szakági terv sem a hűtésről, sem az energetikáról, sem a villamosenergia ellátásról és sok más, igen költséges beruházási szakterületről, mert maga az eljárás ezt nem is igényli. Ennek megfelelően ezek a szakági költségek csak becslés útján határozhatók meg, mert nem készül tervezői méretszámítás. A becslés pontossága (inkább pontatlansága) pedig attól függ, hogy a tervező vett-e már részt költségvetés készítésben – általában nem foglalkoznak tervezők ezzel a feladattal -, vagy kisért-e végig teljes beruházást és ezáltal ismeri az aktuális árszintet. Sokszor merül fel az a probléma, hogy a beruházások költségeit engedélyezési tervszint alapján, költségbecsléssel határozzák meg – ezt a folyamatot erősíti, hogy a támogatások pályázati felhívásai, előírásai sem ösztönöznek további szakági tervezésre – és sem fizikai-, sem ártartalék beépítésére nem kerül, illetve támogatás vetítési alapjául nem is kerülhet sor. Ennek megfelelően – tapasztalatom szerint – többlet ráfordításokkal lehet csak megvalósítani az építési beruházásokat.   

Ezek után van még kedve bárkinek is fejleszteni, korszerűsíteni? Sajnos ez nem igazi kérdés, mert egy-egy üzem kivételével szinte minden szakágazat esetében nagy a műszaki színvonal lemaradásunk a bechnmark országoktól. (és még nem is beszéltünk a KFI tevékenységről!) Ha kiváló, magas minőségű feldolgozott hazai termékeket szeretnénk enni, akkor rá kell vennünk az élelmiszeripar szereplőit a fejlesztésre, a korszerűsítésre, hogy általuk irányítva a mezőgazdaság is olyan minőségű és mennyiségű alapanyagot állítson elő, amely eredményeként a hazai élelmiszerek fogyasztása az erős piaci kínálatban meghatározó maradhasson.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.